Life is HARD, Life is SHORT, Life is PAINFUL, Life is RICH, Life is..... PRECIOUS!!

Avagy az élet nehéz, az élet rövid, az élet fájdalmas, az élet gazdag, az élet... DRÁGA! Talán ennyivel is lehetne jellemezni Precious – A boldogság ára című filmet, mely Sapphire, Push című regénye nyomán készült.

Első alkalommal talán a 2009-es Oscar-díjátadó kapcsán kerültem kapcsolatba a művel. Történetesen hat jelölést kapott, amiből kettőt be is zsebelt. De mégse tulajdonítottam neki annyira nagy jelentőséget, kiváltképp az miatt sem, mert két szereplőt többszörösen reklámoztak Mariah Careyt és Lenny Kravitz-t. Elsőként csak annyit gondoltam, hogy biztos egy újabb zenés, musical stílusú film, így nem is foglalkoztam vele különösebben.

A történet főszereplője a 16 éves színes bőrű, eléggé túlsúlyos lány, Precious. Az iskolában nem fogadják el, nem tud beilleszkedni, állandó gúnyolódás tárgyát képezi. Otthon kegyetlen anyja uralma alatt él. Mindezt csak fokozza a tény, hogy éppen második gyerekét várja. Mindezek után egyértelműen kijelenthetjük, hogy nagyon nincsen könnyű élete. Pedig nem szeretne semmi mást, csak egy nyugodt, boldog életet, egy boldog családot. Sajnos csak az álmodozás és az ábrándok maradnak. Remény a jóra viszont feltűnni látszik, mikor egy új, alternatív iskola lehetősége kerül szóba. Új tanár, barátok. Talán sikerül kitörnie jelenlegi életéből, talán itt az alkalom, hogy elinduljon álmai megvalósítása felé. A sors közbe szól, és váratlan fordulat következik..

Az egész filmre a sötét, nyomasztó hangulat jellemző. Egy olyan világba vezet minket, amit az ember józanésszel fel sem tud fogni, hogy egyáltalán létezhet ilyen. A cselekmények hatására elgondolkoztam, hogy lehet ez csak egy film, de mégis mennyi ilyen nehéz sors van. Hányan élhetnek át hasonló borzalmakat. Bele kellett gondolnom abba, hogy nekem valójába milyen jó életem van, és hálát adhatok azért, hogy ide, és ebbe a családba születtem.

Megemlíteném a színészi alakításokat is. Kiváltképpen az anyát játszó Mo'Nique-t. Szinte már mesteri szinten alakította a gonosz, rosszindulattal teli anya szerepét. Sugárzott a tekintetéből a gyűlölet, megvetés. Ahogy ránéztem, elkapott a borzongás. Nagyon kíméletlen. Nem véletlen jutalmazták a Legjobb mellékszereplőnek járó Oscarral. Az Oscar mellett majdnem minden díjat elnyert a szereppel.

A bejegyzés elején már említettem a két szereplőt, akivel találkozhattunk a reklámokban. Mariah Carey-t alig lehetett felismerni! Tudniillik nem volt rajta smink és nem azt a megszokott mindig toppon lévő énekest láthattuk. Helyette kaptuk a kicsit teltebb, átlagos tanácsadónőt, aki terelgeti a hátrányos helyzetűeket. Fura, ugyanakkor jó volt végre egy ilyen szerepben látni. Lenny barátunk kapta a történet egyetlen jelentőséggel bíró férfiszerepet. De még így sem találkozunk vele sokat a képernyőn.

Precioust az 1983-as születésű, Gabourey Sidibe alakította. Az ismeretlenség homályából előtűnt színészről semmilyen korábbi, említésre méltó szerepet nem tudok mondani. Talán a sérült, nehézsorsú lány szerepe volt az, ami elindította a pályán. Filmbeli alakításáért pedig sikerült is egy Legjobb női főszereplő Oscar jelölést szereznie. (Jobban megérdemelte volna a díjat mint Sandra Bullocknak, a Szív bajnokában nyújtott alakításáért.) Azóta a színésznő több film és sorozat szerepet is kapott. Egyébként nem rég egy videoklipben is feltűnt: Foster the People – Don't stop. Érdemes meghallgatni, megnézni.

Ha pedig szóba került a zene, akkor el kell mondanom, hogy nagyon passzoltak a zenék a cselekményhez. Leginkább Mary J. Blige – Destiny száma, ami az előzetes alatt is hallható. Igazi átéléssel adja át nekünk, mivel tudomásom szerint szintén hasonló, nehéz helyzetben nevelkedetett.

Van még egy fontos momentum, amit nem hagyhatok szó nélkül. A nyelvválasztás. Ha tehetjük, akkor nézzük meg egyszer eredeti nyelven, felirattal. Sokkal átütőbben jönnek ki a karakterek. Például az anya. A hanglejtés, a stílus sokkal jobban fokozza a negatív karaktert. Sajnos a magyar szinkront nem sikerült úgy eltalálniuk, hogy kellően visszakapjuk az eredeti nyelv hangulatát.

Összességében Lee Daniels rendező munkája, akinek olyan filmeket köszönhetünk, mint a Szörnyek keringője, Árnyékboksz egy mindenkire hatással lévő munka. Jómagam körülbelül már hat alkalommal megnéztem, de nem bírtam ki száraz szemmel. Kell hozzá egy bizonyos szintű erős idegzet. De aki kedveli a drámákat, aki támogatja az elesetteket, aki kedveli a különleges filmeket azoknak bátran ajánlom. Ha egyet sírni szeretne az ember arra is kiválóan alkalmas lesz. Egy történet kitartásról, reményről, egy életről. Egy nehéz, fájdalmas és drága életről.

Berta Péter
Zama's blog 

Véletlenek és a jelek mindannyiunk életében ott vannak. A kérdés csak az, hogy ezeket hogyan kezeljük, vagy éppenséggel észrevesszük-e őket.

Személyes tapasztalatomat szeretném elmesélni. Tavaly beszélgettem egy barátommal, hogy nyáron külföldre lenne jó elmenni kikapcsolódni. Sikerült is úti célt kitűznünk, ami nem más volt, mint Barcelona! Elkezdtünk hát nyomozni, mikor és hogyan lenne érdemes megejteni az utazást. A cimborám remek szállást és repülőutat talált, amit vétek lett volna kihagyni. Főleg azért is, mert a szállás lényegében ingyen lett volna. Minden stimmelt, időpont, repülő és szabadság. Ezután jöttek számomra a vészjóslónak, vagy talán viccesnek tűnő jelek az úttal kapcsolatban.

1984. április 30.-at írunk. A zalaegerszegi Ady mozi előtt található taxiállomáson két vezető beszélget. Oda lép hozzájuk egy fiatalember, akinek fuvarra van szüksége.

Kiválasztja az egyik sofőrt, és beszáll az autóba, elmondja a címet. Elindulnak. A taxis utoljára indult el. Többet nem ért vissza.

Ha szeretitek a hegyeket,biztos örömmel fogadjátok ezt a kis összefoglalót Snowdonia Nemzeti Parkról,Walesből.

Az arabok a tévében mindig gyújtogatnak valamit, vérzik a fejük, tépik a hajukat meg artikulálatlanul üvöltenek. A valóság ennél persze jóval árnyaltabb. Iskolázott egyiptomi fiatalok választoltak nekem néhány kérdésre szóban vagy írásban; lássuk először a 22 éves muszlim mérnök, Nusair válaszait. Nusair folyamatosan részt vesz a tüntetéseken, egy alkalommal az ellenük bevetett gázoktól eszméletét is vesztette.

1. Mik voltak a Mubarak éra legnagyobb bűnei?

Nusair: Csak néhányat említek: Teljesen tönkretették a közoktatást. Állami tulajdonokat privatizáltak hatástanulmányok nélkül, nevetséges összegekért, ami a munkanélküliség drasztikus emelkedéséhez vezetett. Egyiptomot Izrael és az USA nyúlványaivá tették a Közel-Kelten, természetes szövetségeseitől pedig erővel elszigetelték. Az agrárminisztériumon keresztül évekig rákkeltő műtrágyát importáltattak Egyiptomba, országméretű termőföldeket téve ezzel évtizedekig használhatatlanná. Az állami médiumok segítségével átmosták az egyiptomiak agyát. Az ország vagyonát egyszerűen elsikkasztották.

Valami sokkal többet akarok nyújtani, mint eddig. Nem szenvedek, sehol egy kis fájdalom, tulajdonképpen nincs problémám és írni szeretnék, próbálok. Nagy feladat ez, így egy üveg bor társaságában láttam hozzá, kizárva mindazt, ami körülvesz. Nem törekszem semmilyen konkrét téma kifejtésére, csak számba veszem a dolgokat, úgy ahogyan azok jönnek és jól megrágva, (némi nyelvi játékkal élve) kiköpöm ide őket, Neked, aki ezt olvasod.

Emlékszem az első napomra itt az egyetemen. Vasárnap délután költöztem be és egyedül voltam a saját kis világomban, mintha egy idegen bolygóról érkeztem volna. A kislány alig intett búcsút szüleinek, útra kelt egy bolt keresésére. Mindenem volt. Ruhám, ital, étel, ami szükséges, de én mást akartam. Cigarettát kellett vennem, ha már így rám köszöntött a nagy szabadság. Több mint egy órát bolyongtam a városban, ugyanis rossz irányba indultam el az üzlet felé. Egy doboz narancssárga PalMal a zsákmány, amire azonnal rá is gyújtottam. Fojtó meleg volt és a bolyongás is kimerített, fáradt voltam. Talán ennek is köszönhető, hogy az az egy szál cigi rosszabbul esett, mint valaha. Féltem, hogy talán hányni is fogok, de rögtön az első után, újabb dohányrúd került meggyújtásra. Három év telt el, azonban a beköltözés napjai még mindig így telnek. Itt valahogy eláraszt a szabadság. Vagy csak elárasztott.

- Csodálatos nap volt, boldogan ébredtem, szerettem volna mindenkit megölelni. Sütött a nap, nevettünk, éreztem, hogy szeret, jó volt. A buliban csupa idegen pörgött körülöttem, de én a kedvenc ruhámban voltam, és nem tehettem mást, mosolyogtam. Ránevettem mindenkire, aki szembe jött, mindegy, hogy fiú vagy lány, öreg vagy fiatal, szép vagy csúnya volt az illető. És te, tudod… szomorú lettem, mert képzeld, senki, de senki nem mosolygott vissza rám…

- Tényleg?
- Igen, de most már persze azt is tudom, hogy miért. Ez egy goa-party volt, mindenki be volt tépve, mint a sakál. Tudod, beszednek valamit pénteken, és vasárnap vagy hétfő reggelig pörögnek, a maguk kis világában. Hiába mosolyogtam, de ezt akkor még nem tudtam. Nem érdekelt, csak azért is ránevettem mindenkire. És aztán, te… történt valami. Jött szembe egy srác, és rám mosolygott.
- Na, ezért érdemes jó nőnek lenni, te mázlista.
- Nem, nem ez volt. Mosolygunk, megyek tovább. Egy fél perc múlva hallom, hogy kimondja a nevem. Honnan tudja ez, hogy ki vagyok? Megfordulok, üdvözöl, puszi-puszi. Még mindig nem tudom, ő kicsoda, pörög az agyam, mint a gép. Honnan ismerjük egymást?
- Ne csigázz már, honnan?
- Na jó, nem húzom, két perc múlva kiderül, hogy ez, basszus, a Muricsák Attila* a gimiből, aki megkeserítette az életemet.
- Ne már, és 15 évvel később az egyetlen ember, aki rád mosolygott aznap?
- Ő emlékezett rám, leültünk meginni egy sört, amíg vártam a többieket. Megkérdeztem tőle: hé, te tudod, hogy tönkretetted a gimis éveimet? Te tudod, mennyit sírtam a bandád miatt, amikor csúfoltatok és kiutáltatok az osztályból?
- Emlékszem mindenre. Erre mit mondott?
- Nem értette, hogy honnan veszem, hogy utáltak volna. Beszélgettünk majd’ egy órát, és kiderült, hogy ezek nem gyűlöltek engem. Akkor úgy érezték, hogy én nem nyitok feléjük, nem bírom őket… és ezért piszkáltak.
- De úgy, ahogy ők tették? Az tényleg durva volt.
- Megkérdeztem, hogy miért kellett annyiszor megalázni engem, de nem érezték úgy, hogy szándékosan bántottak volna. Ma már tényleg azt mondom, hogy nem ismertek, de én se ismertem magamat…
- És aztán?
- Tudom, hogy ez volt az első és utolsó alkalom, hogy leültem sörözni Muricsák Attilával, de közben rájöttem: már nem haragszom rá. És ő sem utál engem. Én olyan voltam, amilyen, ő meg más… de nem egymás gyűlöletéről szólt a dolog, hanem önmagunk megtalálásáról. Utána egész este mosolyogtam, és egyre többen nevettek vissza rám.

Félelem, bánat, kétségbeesés – ilyen érzéseket vált ki a nézőből, amikor Lars von Trier filmet rendez. A Melankólia az utóbbi évek egyik legjobb drámája, amely megdöbbentő közelségből mutatja be az emberi érzéseket, amelyeket a vég előtt átélhetünk.

Mint egy megelevenedett festmény alakjai játszanak a szereplők, s készülnek az elkerülhetetlenre, a végre, amelyet olyan nehéz elfogadni, s még nehezebb megérteni azt. A két testvér története arra koncentrál, amely mindnyájunkban megvan: arra a felfoghatatlan bánatra és fájdalomra, amelyet a halál közelsége nyújt. Lars von Trier ismét egy mesterművet készített, amely messze túlmutat a Hollywood-i klisék tömkelegén, helyette igazi érzéseket közvetít.

Halványlila hintócska csoszogott alattam a rózsaszín habfelhő utakon. Fényárban úszott a szemem, olyasfélében, melyet tekintet sosem szok meg igazán. Nem a megszokott világunkban jártam, óh nem. Ki akartam nézni a pöttöm ablakon, de a függöny, mintha csak megsejtette volna akaratom, egy lenge mozdulattal odébb libbent.

Rögzített táncosok forogtak a tejfehér ködben, düledezve, testük minden nem létező izma ívbe rendeződött, s vékony kis fehér ujjaik hattyúkat formáltak. Oly bájjal lejtették táncukat, mintha épp nem is bánnák, hogy csak egy egyszerű zenedoboz eszközei. Mosolyuk töretlen volt, piros orcácskájuk élénken tündökölt, ahogy a fény birtoklóan rájuk esett, s szemeiknek előkelő, hideg kéksége megbabonázott.
Egy teljes percre sikerült megfeledkeznem róla, hogy ők, akiket még csak „ők”-nek sem illik nevezni, mind a természet keze által faragott, gondos hozzáértéssel megmunkált, élettelen bábuk csupán. Holmi díszes balerinák egy hozzájuk mesterien passzoló világban, melyben még a lélegzet sem az övéké, s noha mozdulataikat sem mondhatják magukénak, van bennük egyfajta rejtett büszkeség, amivel minden bizonnyal a teremtőjük ruházta fel.